2011. szeptember 3., szombat

Deus ex machina


5 hetet töltöttem Reggio Calabriában. Nyelv tanulással, munka kereséssel és relaxálással teltek a napjaim leginkább. Az utazást és a környék felfedezését igyekeztem háttérbe szorítani, mert úgygondoltam jobb volna minnél több időt ellébecolni olasz nyelvterületen. A rendelkezésemre álló pénzalap pedig fix volt.
Ehhez Calabria -mármint a lébecoláshoz- kiváló helyszín. Hisz azon felül, hogy gyönyörű és sokkal természetesebb minden mint északon, olcsóbb is. Ami már is egy ésszerű indok arra miért jó ötlet oda lemotorozni(:


A megérkezésemet követő napon, nekiálltam szállást keresni. Még előző este megnéztem a neten mi a kínálat milyen árkategóriában. Nem nagyon találtam olyan szobát ami 10 hónapnál rövidebb időre kiadó, nem hogy még válogassak is közülük. Másnap viszont hihetetlen módon alig 10 perc alatt oldódott meg minden magától úgy és olyan szinten, hogy el sem akartam hinni. Találtam egy szuper házat illetve abban egy szobát közös konyhával, fürdővel, mosógéppel és GARÁZZSAL a PX-nek. Vagy inkább az talált meg engem, mert én az ég világon semmit sem tettem, csak jókor voltam jó helyen, ahogy mondani szokták.  Mindezt nagyon jó áron pontosan a városközpontban. Ez részleteire bontva sem egyszerű, de így együtt maga a csoda. 
Ez annyi jókedvet és optimizmust indukált bennem ami bőven kitartott a hó végéig. Június utolsó napja volt amikor ismét kicsit elszontyolodtam. Több helyről is vártam telefont, nem ritkán behallucinálva, hogy csörög. Amikor csörgött akkor sem a munka miatt kerestek. Eltelt egy hónap és még mindig semmi... egész nap otthon vegetáltam és talán fel is adtam, amikor megint csörgött a telefon, de tényleg csörgött... ismeretlen szám, felvettem. Magyarul kérdezi egy fickó akiről hirtelen azt sem tudtam kicsoda, hogy mi a helyzet hol vagyok stb.. érdekel e még munka? MI? Addigra már összeállt a kép hogy a rimini kempingből hív a srác, ahol még május végén jártam. Mondtam: persze, hogy érdekel!!! 3 nap múlva bármikor ott tudok lenni. 15-20. körül kell kezdenem... még háromszor visszakérdeztem aztán véget is ért a beszélgetés. Egyből rávágtam, hogy MEGYEK! Bár korábban úgygondoltam milyen vicces lenne pont Calabriában munkát találni, nem tehettem meg, hogy nem élek a lehetőséggel. Nagyon örültem, de még mindig nem akartam elhinni, viszont gondoltam, ha semmi nem lesz belőle akkor is jó kedvem lett ettől a hívástól. Következő héten még beszéltünk, lefixáltuk július 20-át. Koránt sem vettem biztosra még ezt a dolgot de nagyon reméltem, hogy sikerülni fog. 11-én vasárnap este 6-kor hívott ismét. Mielőtt felvettem átfutott rajtam az a kellemetlen és ijesztő érzés amit gondolom mindenki megtapasztalt már élete során. Szerencsére alaptalanul, azt közölte, hogy induljak el MOST! tehát 3 nap múlva kell ott lennem Riminiben. Oké! Az teljesen képtelenség, hogy este elkezdjek pakolni és reggel elinduljak. Szóval még egy napot, az utolsó és egyben legjobb napot töltöttem Reggioban és ezzel a döntéssel a Riminibe jutás napjainak számát kettőre redukáltam. 1100 km. 2 nap alatt is simán menni fog...


Utolsó este együtt vacsoráztam az ott szerzett barátokkal, a menü az aznap reggel a közelben fogott kardhal (pescespada) volt, ami azelőtt érkezett a sarki halashoz, hogy bementünk hozzá. Tökéletes volt, hiszen az összes és egyetlen szükséges dolog adott  volt ahhoz, hogy jó legyen: a frissesség! Nagyon tetszett Calabria és szívesen maradtam volna még ott és elvileg munkát is találhattam volna... Ezt az érzelmi labilitást kihasználva a sors még próbára tett: utolsó estémen 2 telefonhívást is kaptam álláslehetőséggel kapcsolatban. De én eldöntöttem már! Hisz holnap indulok Riminibe.
Még aznap éjfél és kettő között pakolásztam kicsit, majd a reggel 6 órai kelés után folytatódott a művelet. Kedden 9.30-kor indultam útnak. 



Úgy döntöttem az A3-mas autópályán kezdek neki az utamnak, egyrészt mert az elején akartam biztonsági időtartalékot összehozni, másrészt mert a 18-as úton érkeztem majd még kétszer volt szerencsém hozzá az ott töltött idő alatt és abban biztos voltam, hogy nem akarok többet arra menni. Ez is csak a térképen fő út, a valóságban egy véget nem érő fő utcához hasonlít, valamint nagyon rossz minőségű és nehézkes az előrejutás rajta.
Az A3-mas viszont egyenes és gyors, az egyhangúságát rögtön az elején három kb 1km hosszúságú alagút töri meg. Itt jegyezném meg minden költői túlzás nélkül, hogy sosem féltem úgy életemben motoron mint ezekben az alagutakban. Az első csomagtartó telítettsége miatt a fényszóróm elvesztette azt a tulajdonságát amiért eredetileg kitalálták és csak mint optikai elem illetve "helyzetjelzőfény" szerepet tudott betölteni. Kedd reggel és egyetlen út lévén ahol a közúti áruszállítás létre tud jönni szinte csak kamionok társoságát élveztem. Az autópálya Nápolyt és Reggio Calabriát köti össze. A '60-as évek elején indult az építkezés az előbbi és 1972-ben fejeződött be az utóbbi városban. Az alagútban mindezen tényezők összessége azt eredményezte, hogy a sötétben semmit sem láttam, a vasbeton illesztéseknél folyta a víz az úttestre illetve rám, és az a tudat sem nyugtatott meg, hogy sötétben megyek a labilis de megpakolt babakocsikerekü robogómmal a vizes úton amit nem látok úgy, hogy előttem és mögöttem is kamion halad, szemből szintúgy.(felújítás miatt azonos oldalra volt terelve a forgalom) Túlélési esélyeim egy esetleges kicsúszás esetén így annyira minimálisnak tűntek, hogy a számolgatásuk helyett is jobbnak láttam a vezetésre koncentrálni.


Az amúgy nem túl izgalmas A3-masról Falernánál tértem át a végig a tengerparton haladó 18-as útra. Sapri után kicsit elvesztettem a fonalat és egy "párhuzamos" kis úton kerültem egy picit felmászva a közeli hegyekbe, nem találtam meg a térképen az utat és utólag a település nevekre sem emlékszem, így ez előttem is rejtély maradt azóta is. A táj nagyon szép volt, távol minden turistáknak létrehozott létesítménytől. De időm nem igazán volt megállni és fotózni. Éreztem, hogy tankolni kéne, de tök "hülyeségnek" tűnt megállni egy kis szerpentines szakasznak tűnő lakatlan részen vezető út előtt.
Ahogy szokott lenni 5 percel az utolsó kút után kivillant a lámpa. Az út folyamatosan emelkedett az erdővel borított vidéken, kb 5 km-enként egy-egy apró település amik láthatóan boldogan éltek benzinkút hiányában is. Nagyon óvatosan bántam a gázzal és közben benzin lelőhely után kémlelve haladtam felfelé. A 30 km-t már megtettem amit optimális esetben a visszajelzőlámpa után még meglehet, éreztem, hogy nincs sok hátra már. Ekkor egy tábla szerint 6 km múlva elvileg lesz egy kút. Minden métert megkönnyebbüléssel vettem, közben a tolás gondolatával játszadoztam, hogy a szokásos Diósd-Érd távom is 6 km, nem egyszer megtettem már gyalog is... 2 km után meg is állt a motor. A szerpentines motorozásnak olyan tulajdonsága van még, hogy a folyamatos döntögetés miatt porszárazra képes kifogyni a benzin a tankból. Nem igazán estem pánikba, mert egyrészt számítottam rá másrészt megnyugtató volt az a tábla ami a benzinkútra hívta fel a figyelmem előrébb. Nekiálltam tolni. Környezet leírás: 35 fok fülledt meleg, még mindig alattomosan emelkedő aszfalt tele kis visszafordítókkal. Nem vagyok izzadós típus, de úgy folyt a víz a homlokomról, hogy nem láttam gyakorlatilag semmit, a motor megpakolva kb 120 kg lehetett. Milyen jó hogy nem tankoltam, akkor még kb 7 kilóval nehezebb lenne. Ja, hogy akkor nem kéne tolni sem... egy szuszra max 100 métert bírtam előrehaladni, utána a rendszerleállás veszélyét nem kockáztatva "megpihentem" egy-egy az út fölé benyúló fa árnyékában. Ezt a mozdulatsort talán fél óráig bírtam ismételgetni. Utána már nagyon nem esett jól és a levegő vételben is problémák kezdtek fellépni. Elérkeztem egy újabb visszafordítóhoz amit kivételesen teljes árnyék borított. Felállítottam a motort, én meg fél óráig feküdtem mellette mire újra mozogni tudtam.


2 km-t jutottam így előrébb, a tábla szerint még van 2, de nem bírom feltolni. A forgalom nem volt túl sűrű, egy lefele hajtó traktorostól megtudtam, hogy a kút valóban létezik és 2-3 km-rel feljebb van. Lestoppoltam egy mini teherautót, a sofőr is éppen oda igyekezett, így elvitt majd vissza is hozott. Én a platón ültem hátul mint a filmekben. Ezzel meg is oldódott a gond, és 2,5 óra vesztességgel de folytattam az utam. A cél reggel még a Nápoly utáni rész volt, az út fele. A benzinkút után már ereszkedett az út végig és nemsokkal később a 18-as útra is visszataláltam. azon haladtam egészen Salernóig. Ott már kezdett estébe fordulni az égbolt, de Pompeig mindenképpen el akartam jutni. Egy espressóra még megálltam aztán GO tovább. Este fél 10 felé érkeztem Pompeibe, kempinget viszonylag könnyen találtam. A napi etap nagyjából sikerült, elégedett voltam.


Másnap reggel ha kipihenten nem is de izgatottan ébredtem, estére Riminiben kell lennem, tudatosítottam magamban. Ettől még 610 km választ el. Gyors összepakolás, cornetto és cappuccino aztán indulás! Nápolyon az autópályán mentem keresztül, majd később vissza a főútra, Róma volt az irány.Rómába délután 1 óra felé érkeztem meg, és úgy döntöttem, bár nagyon jó volna, nem a belvároson haladok át hanem a GRA-n ami a mi M0-ásunkhoz hasonlít de ez valóban körbe megy, és 2 illetve 3 forgalmi sávos. Olyan érzés volt motorozni rajta mintha a szaunában tenném. Vártam, hogy a motor is jelezze: melege van, de meg sem nyikkant. Az előző napi esetből nem sokat tanulva megint benzingőzzel gurultam be egy benzinkúthoz, majd folytattam az utam a már jól ismert lágy és hosszú kanyarokkal tarkított 3-mas úton Narni, Perugia irányába. Ezt az utat mintha csak a Vespának találták volna ki, kevés fékezéssel maximális sebességgel lehet haladni rajta úgy hogy közben a folyamatos kanyarok némi adrenalin de még inkább endorfin termelődését indukálják a szervezetben. Mire végig ér rajta az ember igazán rallybajnoknak érezheti magát(:
Narnitól az E45-ös autóúton haladtam Sansepolcroig ahol a 258-as útra lefordulva hegyes-dombos kisfalus szerpentinen érkeztem Riminibe este fél 9-kor... Szuper túra volt(: