2011. augusztus 29., hétfő

Budapest-Reggio Calabria

Idén harmadszor támadt az a fantasztikus és "jól bevált" ötletem, hogy elindulok Olaszországba a PX-el kicsit világot látni és munkát találni. Előző 2 évben ennek a vágyálomnak mindig csak az első fele teljesült, az-az mindkétszer 1 hónap után kénytelen voltam felfüggeszteni a világot, Olaszországot látást. Nagyon nem tűnt racionális döntésnek harmadszor is nekiindulni, de azon felül, hogy 3 a magyarok igazsága csak bosszantott, hogy nem sikerült eddig ez a kis tervem és véletlenül sem akartam annak lehetőségét kockáztatni, hogy esetleges öregkoromban ezen agyaljak. Éppen eleget gondolkodom minden félén amúgy is... Azt viszont megfogadtam, ha most sem járok sikerrel akkor felhagyok ezen próbálkozásommal, hisz akkor biztosan más feladatom van az életben. Azt mondják az ikrek csillagjegyben születetteknek két énjük van, nos az indulás pillanatában ez meg is mutatkozott. Egyrészt menni akartam, mert eldöntöttem és mert nem akartam feladni ezt a projektet. Másrészt a materialista amúgy elnyomott énem szüntelen próbált meggyőzni, hogy nem ésszerű dolog megint egy rakás pénzt "kidobni" erre. Szóval kétségekkel a szívemben indultam el, és szinte titkon vártam, hogy történjen valami amire ráfoghatom, hogy amiatt kellett visszafordulnom. Hát nem történt semmi.
A Szlovén szakaszra érve már is kicsit a feledés homályába tudott burkolózni ez az érzelem köteg és megpróbáltam élvezni a tompa szerpentinekkel övezett dombos vidéket.


Az első éjszakát Ljubljanában töltöttem a már jól ismert kempingben a Sava partján, majd 3 napot Caorléban később ugyan ennyit Riminiben munka kereséssel, eredménytelenül. Egy hét nem olyan sok idő, én mégis nagyon meguntam és még mindig titkon vártam az okot amiért haza tudok menni. A 8. nap úgy döntöttem még egy kicsit lemegyek Anconáig mondjuk, de amint ezt kimondtam tudtam hogy az inkább Pescara lesz, mert azt már nagyon sokszor láttam a térképen és érdekelt milyen város lehet. Gondoltam az még nincs annyira messze és éjjel megálmodom hogyan legyen tovább.


Másnap tehát elindultam változatlan búskomorsággal a szívemben. Ha valaha éreztem, hogy céltalanul tartok valahová akkor ez volt az a pillanat. Ancona látványa hamar elém tárult, és csak úgy mint előtte ott sem éreztem, hogy meg kell állnom kérdezősködni, holott Hotelek ezrei mellett haladtam el a nap folyamán. Május vége ellenére azonban meglepően kihalt volt minden, javában folytak még a karbantartási munkák sok helyen. Kicsit már lassabban de csak elérkeztem Pescaraba is. Délután 5 óra lehetett. Nem tetszett...illetve nem fogott meg, bár lehetett volna ott bármi is, ott, akkor, abban a pillanatban nem tetszett volna semmi sem. Gyorsan jött a döntés: tovább!


Plusz egy óra mire kikeveredtem Pescara hosszan elnyúló tengerparti részéből, ugyanis kb 5 km-en keresztül álltak a kocsik mozdulatlanul a dugóban. A következő nagyobb város Vasto volt ahol már indokolt lett volna megállni mert a nap fénye már jócskán veszített az erejéből. De nem volt szimpatikus ez sem és a kempinget is későn vettem észre így mentem tovább. Egy hosszú egyenes és kietlen úton találtam magam és ismét egy kemping mellett haladtam el amikor a benzin visszajelző sárga fénye tűnt fel a km óra sarkában. Szuper, kezdődik a szerencsejáték. Rendre azt játszottam hogyan tudok a legutolsó pillanatban tankolni egy olyan részen amit egyáltalán nem ismerek és nem tudom hol vannak benzinkutak. Sebaj, vissza biztosan nem fogok fordulni...A kietlen útszakasz végén Térmoli volt ahol nagyon úgy festett nincs kemping de még benzinkút sem, majd már kisebb pánikhangulat közepette visszajutottam a főútra ahol nem sokkal a város után találtam egy kutat. Addigra a benzin sokkal nagyobb prioritást élvezett mint a szállás ugyanis nem igazán volt már belőle a tankban. Már sötét volt amikor elégedetten visszacsavartam a tanksapkát és jöhetett a 1.2-es küldetés: szállást találni. 2002-es rommászakadt térképemen és egyetlen navigációs eszközömön a következő településnél volt egy piros sátor. Ami a jelmagyarázat szerint mindenképpen kemping ottlétére utal. Nézzük meg. 10 km múlva volt 2 tábla az úton, hogy Camping 1000 illetve 2500 m múlva. Utóbbinak nagyon tetszett a logója így a választás arra esett. Már a 4. iránymutató táblánál haladtam el amikor benn találtam magam egy semmi közepén vezető koromsötét rossz minőségű útszakaszon tele kétségekkel, hogy a lejobb eset az, ha a kempinget nem találom meg, a rosszabb ha találok mást vagy az a "más" talál meg engem... "még 500 méter" adta tudtomra a legutóbbi tábla, de az is bőven letelt már és még mindig semmi. Egyszer csak vége lett az utnak és a Campeggio valóban ott volt. Pontosan 9 óra volt, látszólag sehol senki, a sorompó mellet a PX-el nem volt nagy mutatvány bejutni. Körbejártam, rajtam kívül 1 bungalóban láttam fényt illetve egy svájci lakóautót. De e személyzet valóban sehol sem volt, a világítás meg bizonyára ugyan ott ahol ők. Gondoltam az a legjobb, ha felverem a sátrat az említett lakóautó közelében aminek utánfutóján nem mellesleg az én motorom testvére várta a szabadulást. Sátorverés, fürdés, alvás.

Reggel koránkelés, pakolás, a villanyszerelők közbenjárására előkeveredett a tulaj egy 60 feletti bácsi aki először nem értette mit akarok, majd belenyugvóan mondta, hogy akkor 10 euró ha már "ennyire fizetni akarok" . Én jól jártam, ő is. kicsit beszélgettünk még, aztán GO! Az aznapi etap így Campomarino környékéről indult, Foggia-nál lefordultam jobbra ahonnan jó darabig csak a Napoli táblát kellett követnem, olyan utakon, (ami a térkép és az útjelzők szerint is 90-es főút volt) hogy nálunk egy átlagosan elnéptelenedett zsákfalut komolyabb úton lehet megközelíteni. Forgalom is alig volt a valószerűtlen településeken átvezető út során. Ez az szakasz Grottaminardánál ért véget, mivel a kis utak nagyon kacskaringósak voltak már a térképen is és eddig is sok időt vesztettem a szerpentinen úgy véltem belefér, hogy felmenjek az A 16-os autópályára ami Nápolyba visz, de nem akartam odáig menni mert én lefelé tartok Dél felé, azt hiszem. Térképről egyszerűnek tűnt, Nola-nál le és kis úton Pompei, menni fog. Nola-nál le is jöttem ez eddig rendben ment, de a kis út helyett nagy káosz várt. Sok kis út minde felé, táblák nélkül leginkább. Bolyongtam össze-vissza, és nagyon lassan haladtam előre, legfőképpen mert a helyi szervek a szerintem világszinten működő nagyobb városnevekkel történő iránymutatás helyett egy kereszteződésben csak a két szomszéd település nevét táblázták ki. Ami helyieknek biztosan sokat, ellenben nekem semmit sem mondott, de még a térképen sem szerepeltek még csak hasonló nevek sem. Akkor már kicsit feszült voltam, mert mindennek egy szeméttel és rossz arcú emberekkel színig telített környék biztosított színteret, ahol nagyon nem szerettem volna akaratomon kívül megállni és elidőzni. Kérdezősködtem majd a helyes irányba haladva láttam, hogy volt tábla Pompei felirattal de csak abból az irányból ahonnan visszafele mentem már. Innentől kezdve minden kereszteződésben körbementem, nem is feleslegesen, mert mindenhol az akár 3 irány ellenére is csak egyetlen tábla volt, néha az is kifordítva. Felkeveredtem egy a térképen nem jelölt gyorsforgalmi útra ahonnan értelem szerűen a Pompei lehajtónál jöttem le de mindezek ellenére a fent ecsetelt procedúra kezdődött elölről. Pompeiből Sorrentoba indultam, fel az emelkedő szerpentinen, ahol szintén mozdulatlan kocsisor fogadott.


Ha azt szeretném elmagyarázni valakinek mit jelent a "nem optimális használat" kifejezés akkor biztosan az jutna először eszembe amit ott csináltam, mivel az időből elég sokat vesztettem eszembe sem jutott beállni a valóban mozdulatlan sor végére, tehát emelkedőnek felfelé a telepakolt Vespával nekiáltam előzni a sort. A környezetet úgy tudnám leírni, hogy szűk kanyargós utak, szembeforgalom, buszok, és engem is előzés közben előzgető másik motorok, de mivel Olaszországban játszódott ez az esemény nem éreztem veszélyesnek és nem is volt gond, de átvillant az agyamon, ha ezt kibírja a PX akkor tényleg nagyon jó motor. Valószínűleg sűrűbben váltottam mint pislogtam és folyamatos gáz-fék instrukciókkal terelgettem a kismotort, ami 5 km hosszan borzasztóan fárasztó tud lenni. Egy baleset volt az oka a dugónak. Utána jöhetett Positano és az Amalfi-öböl tengerrel szegélyezett magasan a hegyoldalban futó kacskaringós út élvezete, ami egészen Salernoig vezetett. Salerno szuper városnak tűnt, tele régi járművekkel, utca közepén beszélgető és ezzel a forgalmat feltartó emberekkel, látszólag szabályok nélkül össze-vissza haladó autókkal és motorokkal. Ez már Dél! De kicsit tovább kell mennem, mert azon a részen nincs kemping.


A városból kiérve érkezett a déjá vu érzés, ismét eltelt egy nap, az égbolt szürkült és sárgállott, hasonló árnyalatban mint a már percek óta pislákoló benzinvisszajelző lámpa. És az út is kísértetiesen hasonlított az előző estihez, csak a tenger mászott át balról a jobb oldalra. Campingek és motelek amíg a szem ellát, de mind zárva. Némelyik leégett, összedőlt, bozóttól benőtt állapotban a többi talán csak még nem nyitott ki. Szemét, lakatlan házak, és lézengő bevándorlók kisebb csoportokba verődve 100 méterenként. Ismét azért fohászkodtam, ha egy mód van rá ne itt álljon meg a technika. 10 km elteltével sem sokat módosult a tájkép, de a benzinproblémát sikerült leküzdeni. a következő 20 km-en legalább 5 camping mellett haladtam el, de nem volt szimpatikus egyik sem, illetve gondoltam megyek még egy kicsit. Agropoli előtt nem sokkal fejeződött be az aznapi etap. Onnan Reggio Calabria még 400 km, ezt megnéztem a térképen és úgy éreztem ennyi információ bőven elég lesz holnapra.


10. napja voltam már úton, ez a reggel is a céltalanság és üresség érzésével telítődve indult amit zenehallgatással próbáltam száműzni a fejemből. Az első 200 km simán ment, jártam már arra én is és a PX is csak akkor nem egyedül, emlékek kezdtek ostromolni amik ugyan annyira voltak pozitív mint negatív töltetűek. A következő 200 km viszont nagyon lassan telt el, amihez hozzásegített az is, hogy a távolságmérés percizitásában biztosan nem az olaszok az elsők. Elhagytam egy táblát, Reggio C. 153 km. aztán 10 km múlva 150 km. hmm gondoltam egy kis pontatlanság belefér. majd Reggio C. 174 km. biztos rossz, később 171 , 168, 162 ... hát nem. Ez nagyon nagy erőt tud adni amikor már fáj mindened az amúgy kényelmes motoron és alig várod, hogy megérkezz. De az elém táruló táj szépsége élménysokként hatott és mint álomszerű köd ölelt körbe. Valójában ez jóval nagyobb kényelmetlenségeket is megért volna...


Az utolsó 60 km-en sűrűn követték egymást a települések rendszerint dugókkal és katasztrofális útminőséggel, ami akkor különösen nagy hátrány tud lenni, ha egy babakocsi kerekeivel és futóművével ellátott robogóval próbál előrehaladni az ember. De végül képzeletbeli dobpergések közepette este 6 óra felé megérkeztem a legdélebbi olasz nagyvárosba. Egy nyelviskola megkeresése és kisebb bolyongás után rájöttem, hogy szuper dolog, hogy itt vagyok, de hol fogok aludni? Kis kérdezősködés után leszűrtem, hogy a város környékén nincsen kemping a Hosteleket meg térkép nélkül macerás lenne megtalálni és amúgy is drágák. A minimál költségvetés tervezetemhez képest legalábbis biztosan. Sok lehetőség nem volt. Két irány van: ahonnan jöttem a Tirrén tenger, ahol visszamenőleg 40 km-re biztosan nem volt kemping, és amúgy sem megyek visszafelé. A másik az Ion tenger felé. Kizárásos alapon maradt az utóbbi. Valószínű hogy a Reggioi városvezetésnek annyira megtetszett a Nápoly környéki táblázási szisztéma, hogy belépett a frendsize rendszerbe. A városközpontból a közvetlen a város mellett haladó gyorsforgalmi útra (kb 5 km) közel 1 óra alatt jutottam el számtalan helyi lakos iránymutatásának köszönhetően gyakorlatilag kereszteződésről-kereszteződésre előre haladva, mert a táblán ez esetben még az út számozása is más volt. De végül sikerült és kb 20 km megtétele után Lazzaroban vertem sátrat, a változatosság kedvéért sötétben. Küldetés? teljesítve! (:


2011. augusztus 24., szerda

PX tartós teszt

Néhány hónap kihagyás után azt hiszem eljött az ideje és részemről a lehetősége is, hogy írjak egy újabb bejegyzést a még igen csak zigóta stádiumban lévő kis blogomba. Ezúttal a saját első számú sokat megélt PX200-asomat gondoltam főszereplőnek. Az előzményekről annyit, hogy a blokk egy véres kálvária után 2009 tavaszára készült el vagy született újjá és ezúttal az ÚJ szó csaknem teljes mértékben fedi a valóságot.
Most 2011 nyara közeleg a végéhez és a motor az elmúlt 3 szezon alatt lassan lefutotta a 30.000 km-t, szóval kezdem elhinni, hogy az előtte oly sok szenvedést okozott főtengelyszimering típus, illetve konstrukciós betegséget talán TALÁN sikerült leküzdeni. Egy motor felújítás igen költséges tud lenni, de ha egyszerre minden megvan csinálva, cserélve rajta és ezt helyes összerakási művelettel párosítjuk akkor olyan előnye tud lenni a dolognak, hogy nem igen kell hozzányúlni egy jó darabig semmihez. Ezt mindenki döntse el maga, hogy jó vagy rossz dolog(:  de az biztos, hogy utólag az olcsóbbik megoldás is. Nem akarok TVshoppos sztorikkal alátámasztani semmit, de ha jól emlékszem ezalatt a utóbbi 30.000 km alatt ténylegesen mindössze 800 FT-ot költöttem a motorra, ennyibe került egy Champion gyertya hozzá amit gondoltam kicserélek mielőtt elindulok a bizonytalan végcélú túrámra (gumi, benzin, olaj nyilván nem tartozik a motor karban tartási és meghibásodási költségeihez).
Ami a tartós tesztet illeti a folyamatos városi gyilkoláson kívül megjárta a Großglocknert, Krk szigetét. Szlovéniát, és Olaszországot, utóbbit idén harmadszor. Igénybevétel szempontjából volt benne órákon át városban tötymörgés, gyorsítás-lassítás és 200 km folyamatos autópálya is valamint 610 km vegyes napi etap.