2011. szeptember 3., szombat

Deus ex machina


5 hetet töltöttem Reggio Calabriában. Nyelv tanulással, munka kereséssel és relaxálással teltek a napjaim leginkább. Az utazást és a környék felfedezését igyekeztem háttérbe szorítani, mert úgygondoltam jobb volna minnél több időt ellébecolni olasz nyelvterületen. A rendelkezésemre álló pénzalap pedig fix volt.
Ehhez Calabria -mármint a lébecoláshoz- kiváló helyszín. Hisz azon felül, hogy gyönyörű és sokkal természetesebb minden mint északon, olcsóbb is. Ami már is egy ésszerű indok arra miért jó ötlet oda lemotorozni(:


A megérkezésemet követő napon, nekiálltam szállást keresni. Még előző este megnéztem a neten mi a kínálat milyen árkategóriában. Nem nagyon találtam olyan szobát ami 10 hónapnál rövidebb időre kiadó, nem hogy még válogassak is közülük. Másnap viszont hihetetlen módon alig 10 perc alatt oldódott meg minden magától úgy és olyan szinten, hogy el sem akartam hinni. Találtam egy szuper házat illetve abban egy szobát közös konyhával, fürdővel, mosógéppel és GARÁZZSAL a PX-nek. Vagy inkább az talált meg engem, mert én az ég világon semmit sem tettem, csak jókor voltam jó helyen, ahogy mondani szokták.  Mindezt nagyon jó áron pontosan a városközpontban. Ez részleteire bontva sem egyszerű, de így együtt maga a csoda. 
Ez annyi jókedvet és optimizmust indukált bennem ami bőven kitartott a hó végéig. Június utolsó napja volt amikor ismét kicsit elszontyolodtam. Több helyről is vártam telefont, nem ritkán behallucinálva, hogy csörög. Amikor csörgött akkor sem a munka miatt kerestek. Eltelt egy hónap és még mindig semmi... egész nap otthon vegetáltam és talán fel is adtam, amikor megint csörgött a telefon, de tényleg csörgött... ismeretlen szám, felvettem. Magyarul kérdezi egy fickó akiről hirtelen azt sem tudtam kicsoda, hogy mi a helyzet hol vagyok stb.. érdekel e még munka? MI? Addigra már összeállt a kép hogy a rimini kempingből hív a srác, ahol még május végén jártam. Mondtam: persze, hogy érdekel!!! 3 nap múlva bármikor ott tudok lenni. 15-20. körül kell kezdenem... még háromszor visszakérdeztem aztán véget is ért a beszélgetés. Egyből rávágtam, hogy MEGYEK! Bár korábban úgygondoltam milyen vicces lenne pont Calabriában munkát találni, nem tehettem meg, hogy nem élek a lehetőséggel. Nagyon örültem, de még mindig nem akartam elhinni, viszont gondoltam, ha semmi nem lesz belőle akkor is jó kedvem lett ettől a hívástól. Következő héten még beszéltünk, lefixáltuk július 20-át. Koránt sem vettem biztosra még ezt a dolgot de nagyon reméltem, hogy sikerülni fog. 11-én vasárnap este 6-kor hívott ismét. Mielőtt felvettem átfutott rajtam az a kellemetlen és ijesztő érzés amit gondolom mindenki megtapasztalt már élete során. Szerencsére alaptalanul, azt közölte, hogy induljak el MOST! tehát 3 nap múlva kell ott lennem Riminiben. Oké! Az teljesen képtelenség, hogy este elkezdjek pakolni és reggel elinduljak. Szóval még egy napot, az utolsó és egyben legjobb napot töltöttem Reggioban és ezzel a döntéssel a Riminibe jutás napjainak számát kettőre redukáltam. 1100 km. 2 nap alatt is simán menni fog...


Utolsó este együtt vacsoráztam az ott szerzett barátokkal, a menü az aznap reggel a közelben fogott kardhal (pescespada) volt, ami azelőtt érkezett a sarki halashoz, hogy bementünk hozzá. Tökéletes volt, hiszen az összes és egyetlen szükséges dolog adott  volt ahhoz, hogy jó legyen: a frissesség! Nagyon tetszett Calabria és szívesen maradtam volna még ott és elvileg munkát is találhattam volna... Ezt az érzelmi labilitást kihasználva a sors még próbára tett: utolsó estémen 2 telefonhívást is kaptam álláslehetőséggel kapcsolatban. De én eldöntöttem már! Hisz holnap indulok Riminibe.
Még aznap éjfél és kettő között pakolásztam kicsit, majd a reggel 6 órai kelés után folytatódott a művelet. Kedden 9.30-kor indultam útnak. 



Úgy döntöttem az A3-mas autópályán kezdek neki az utamnak, egyrészt mert az elején akartam biztonsági időtartalékot összehozni, másrészt mert a 18-as úton érkeztem majd még kétszer volt szerencsém hozzá az ott töltött idő alatt és abban biztos voltam, hogy nem akarok többet arra menni. Ez is csak a térképen fő út, a valóságban egy véget nem érő fő utcához hasonlít, valamint nagyon rossz minőségű és nehézkes az előrejutás rajta.
Az A3-mas viszont egyenes és gyors, az egyhangúságát rögtön az elején három kb 1km hosszúságú alagút töri meg. Itt jegyezném meg minden költői túlzás nélkül, hogy sosem féltem úgy életemben motoron mint ezekben az alagutakban. Az első csomagtartó telítettsége miatt a fényszóróm elvesztette azt a tulajdonságát amiért eredetileg kitalálták és csak mint optikai elem illetve "helyzetjelzőfény" szerepet tudott betölteni. Kedd reggel és egyetlen út lévén ahol a közúti áruszállítás létre tud jönni szinte csak kamionok társoságát élveztem. Az autópálya Nápolyt és Reggio Calabriát köti össze. A '60-as évek elején indult az építkezés az előbbi és 1972-ben fejeződött be az utóbbi városban. Az alagútban mindezen tényezők összessége azt eredményezte, hogy a sötétben semmit sem láttam, a vasbeton illesztéseknél folyta a víz az úttestre illetve rám, és az a tudat sem nyugtatott meg, hogy sötétben megyek a labilis de megpakolt babakocsikerekü robogómmal a vizes úton amit nem látok úgy, hogy előttem és mögöttem is kamion halad, szemből szintúgy.(felújítás miatt azonos oldalra volt terelve a forgalom) Túlélési esélyeim egy esetleges kicsúszás esetén így annyira minimálisnak tűntek, hogy a számolgatásuk helyett is jobbnak láttam a vezetésre koncentrálni.


Az amúgy nem túl izgalmas A3-masról Falernánál tértem át a végig a tengerparton haladó 18-as útra. Sapri után kicsit elvesztettem a fonalat és egy "párhuzamos" kis úton kerültem egy picit felmászva a közeli hegyekbe, nem találtam meg a térképen az utat és utólag a település nevekre sem emlékszem, így ez előttem is rejtély maradt azóta is. A táj nagyon szép volt, távol minden turistáknak létrehozott létesítménytől. De időm nem igazán volt megállni és fotózni. Éreztem, hogy tankolni kéne, de tök "hülyeségnek" tűnt megállni egy kis szerpentines szakasznak tűnő lakatlan részen vezető út előtt.
Ahogy szokott lenni 5 percel az utolsó kút után kivillant a lámpa. Az út folyamatosan emelkedett az erdővel borított vidéken, kb 5 km-enként egy-egy apró település amik láthatóan boldogan éltek benzinkút hiányában is. Nagyon óvatosan bántam a gázzal és közben benzin lelőhely után kémlelve haladtam felfelé. A 30 km-t már megtettem amit optimális esetben a visszajelzőlámpa után még meglehet, éreztem, hogy nincs sok hátra már. Ekkor egy tábla szerint 6 km múlva elvileg lesz egy kút. Minden métert megkönnyebbüléssel vettem, közben a tolás gondolatával játszadoztam, hogy a szokásos Diósd-Érd távom is 6 km, nem egyszer megtettem már gyalog is... 2 km után meg is állt a motor. A szerpentines motorozásnak olyan tulajdonsága van még, hogy a folyamatos döntögetés miatt porszárazra képes kifogyni a benzin a tankból. Nem igazán estem pánikba, mert egyrészt számítottam rá másrészt megnyugtató volt az a tábla ami a benzinkútra hívta fel a figyelmem előrébb. Nekiálltam tolni. Környezet leírás: 35 fok fülledt meleg, még mindig alattomosan emelkedő aszfalt tele kis visszafordítókkal. Nem vagyok izzadós típus, de úgy folyt a víz a homlokomról, hogy nem láttam gyakorlatilag semmit, a motor megpakolva kb 120 kg lehetett. Milyen jó hogy nem tankoltam, akkor még kb 7 kilóval nehezebb lenne. Ja, hogy akkor nem kéne tolni sem... egy szuszra max 100 métert bírtam előrehaladni, utána a rendszerleállás veszélyét nem kockáztatva "megpihentem" egy-egy az út fölé benyúló fa árnyékában. Ezt a mozdulatsort talán fél óráig bírtam ismételgetni. Utána már nagyon nem esett jól és a levegő vételben is problémák kezdtek fellépni. Elérkeztem egy újabb visszafordítóhoz amit kivételesen teljes árnyék borított. Felállítottam a motort, én meg fél óráig feküdtem mellette mire újra mozogni tudtam.


2 km-t jutottam így előrébb, a tábla szerint még van 2, de nem bírom feltolni. A forgalom nem volt túl sűrű, egy lefele hajtó traktorostól megtudtam, hogy a kút valóban létezik és 2-3 km-rel feljebb van. Lestoppoltam egy mini teherautót, a sofőr is éppen oda igyekezett, így elvitt majd vissza is hozott. Én a platón ültem hátul mint a filmekben. Ezzel meg is oldódott a gond, és 2,5 óra vesztességgel de folytattam az utam. A cél reggel még a Nápoly utáni rész volt, az út fele. A benzinkút után már ereszkedett az út végig és nemsokkal később a 18-as útra is visszataláltam. azon haladtam egészen Salernóig. Ott már kezdett estébe fordulni az égbolt, de Pompeig mindenképpen el akartam jutni. Egy espressóra még megálltam aztán GO tovább. Este fél 10 felé érkeztem Pompeibe, kempinget viszonylag könnyen találtam. A napi etap nagyjából sikerült, elégedett voltam.


Másnap reggel ha kipihenten nem is de izgatottan ébredtem, estére Riminiben kell lennem, tudatosítottam magamban. Ettől még 610 km választ el. Gyors összepakolás, cornetto és cappuccino aztán indulás! Nápolyon az autópályán mentem keresztül, majd később vissza a főútra, Róma volt az irány.Rómába délután 1 óra felé érkeztem meg, és úgy döntöttem, bár nagyon jó volna, nem a belvároson haladok át hanem a GRA-n ami a mi M0-ásunkhoz hasonlít de ez valóban körbe megy, és 2 illetve 3 forgalmi sávos. Olyan érzés volt motorozni rajta mintha a szaunában tenném. Vártam, hogy a motor is jelezze: melege van, de meg sem nyikkant. Az előző napi esetből nem sokat tanulva megint benzingőzzel gurultam be egy benzinkúthoz, majd folytattam az utam a már jól ismert lágy és hosszú kanyarokkal tarkított 3-mas úton Narni, Perugia irányába. Ezt az utat mintha csak a Vespának találták volna ki, kevés fékezéssel maximális sebességgel lehet haladni rajta úgy hogy közben a folyamatos kanyarok némi adrenalin de még inkább endorfin termelődését indukálják a szervezetben. Mire végig ér rajta az ember igazán rallybajnoknak érezheti magát(:
Narnitól az E45-ös autóúton haladtam Sansepolcroig ahol a 258-as útra lefordulva hegyes-dombos kisfalus szerpentinen érkeztem Riminibe este fél 9-kor... Szuper túra volt(:


2011. augusztus 29., hétfő

Budapest-Reggio Calabria

Idén harmadszor támadt az a fantasztikus és "jól bevált" ötletem, hogy elindulok Olaszországba a PX-el kicsit világot látni és munkát találni. Előző 2 évben ennek a vágyálomnak mindig csak az első fele teljesült, az-az mindkétszer 1 hónap után kénytelen voltam felfüggeszteni a világot, Olaszországot látást. Nagyon nem tűnt racionális döntésnek harmadszor is nekiindulni, de azon felül, hogy 3 a magyarok igazsága csak bosszantott, hogy nem sikerült eddig ez a kis tervem és véletlenül sem akartam annak lehetőségét kockáztatni, hogy esetleges öregkoromban ezen agyaljak. Éppen eleget gondolkodom minden félén amúgy is... Azt viszont megfogadtam, ha most sem járok sikerrel akkor felhagyok ezen próbálkozásommal, hisz akkor biztosan más feladatom van az életben. Azt mondják az ikrek csillagjegyben születetteknek két énjük van, nos az indulás pillanatában ez meg is mutatkozott. Egyrészt menni akartam, mert eldöntöttem és mert nem akartam feladni ezt a projektet. Másrészt a materialista amúgy elnyomott énem szüntelen próbált meggyőzni, hogy nem ésszerű dolog megint egy rakás pénzt "kidobni" erre. Szóval kétségekkel a szívemben indultam el, és szinte titkon vártam, hogy történjen valami amire ráfoghatom, hogy amiatt kellett visszafordulnom. Hát nem történt semmi.
A Szlovén szakaszra érve már is kicsit a feledés homályába tudott burkolózni ez az érzelem köteg és megpróbáltam élvezni a tompa szerpentinekkel övezett dombos vidéket.


Az első éjszakát Ljubljanában töltöttem a már jól ismert kempingben a Sava partján, majd 3 napot Caorléban később ugyan ennyit Riminiben munka kereséssel, eredménytelenül. Egy hét nem olyan sok idő, én mégis nagyon meguntam és még mindig titkon vártam az okot amiért haza tudok menni. A 8. nap úgy döntöttem még egy kicsit lemegyek Anconáig mondjuk, de amint ezt kimondtam tudtam hogy az inkább Pescara lesz, mert azt már nagyon sokszor láttam a térképen és érdekelt milyen város lehet. Gondoltam az még nincs annyira messze és éjjel megálmodom hogyan legyen tovább.


Másnap tehát elindultam változatlan búskomorsággal a szívemben. Ha valaha éreztem, hogy céltalanul tartok valahová akkor ez volt az a pillanat. Ancona látványa hamar elém tárult, és csak úgy mint előtte ott sem éreztem, hogy meg kell állnom kérdezősködni, holott Hotelek ezrei mellett haladtam el a nap folyamán. Május vége ellenére azonban meglepően kihalt volt minden, javában folytak még a karbantartási munkák sok helyen. Kicsit már lassabban de csak elérkeztem Pescaraba is. Délután 5 óra lehetett. Nem tetszett...illetve nem fogott meg, bár lehetett volna ott bármi is, ott, akkor, abban a pillanatban nem tetszett volna semmi sem. Gyorsan jött a döntés: tovább!


Plusz egy óra mire kikeveredtem Pescara hosszan elnyúló tengerparti részéből, ugyanis kb 5 km-en keresztül álltak a kocsik mozdulatlanul a dugóban. A következő nagyobb város Vasto volt ahol már indokolt lett volna megállni mert a nap fénye már jócskán veszített az erejéből. De nem volt szimpatikus ez sem és a kempinget is későn vettem észre így mentem tovább. Egy hosszú egyenes és kietlen úton találtam magam és ismét egy kemping mellett haladtam el amikor a benzin visszajelző sárga fénye tűnt fel a km óra sarkában. Szuper, kezdődik a szerencsejáték. Rendre azt játszottam hogyan tudok a legutolsó pillanatban tankolni egy olyan részen amit egyáltalán nem ismerek és nem tudom hol vannak benzinkutak. Sebaj, vissza biztosan nem fogok fordulni...A kietlen útszakasz végén Térmoli volt ahol nagyon úgy festett nincs kemping de még benzinkút sem, majd már kisebb pánikhangulat közepette visszajutottam a főútra ahol nem sokkal a város után találtam egy kutat. Addigra a benzin sokkal nagyobb prioritást élvezett mint a szállás ugyanis nem igazán volt már belőle a tankban. Már sötét volt amikor elégedetten visszacsavartam a tanksapkát és jöhetett a 1.2-es küldetés: szállást találni. 2002-es rommászakadt térképemen és egyetlen navigációs eszközömön a következő településnél volt egy piros sátor. Ami a jelmagyarázat szerint mindenképpen kemping ottlétére utal. Nézzük meg. 10 km múlva volt 2 tábla az úton, hogy Camping 1000 illetve 2500 m múlva. Utóbbinak nagyon tetszett a logója így a választás arra esett. Már a 4. iránymutató táblánál haladtam el amikor benn találtam magam egy semmi közepén vezető koromsötét rossz minőségű útszakaszon tele kétségekkel, hogy a lejobb eset az, ha a kempinget nem találom meg, a rosszabb ha találok mást vagy az a "más" talál meg engem... "még 500 méter" adta tudtomra a legutóbbi tábla, de az is bőven letelt már és még mindig semmi. Egyszer csak vége lett az utnak és a Campeggio valóban ott volt. Pontosan 9 óra volt, látszólag sehol senki, a sorompó mellet a PX-el nem volt nagy mutatvány bejutni. Körbejártam, rajtam kívül 1 bungalóban láttam fényt illetve egy svájci lakóautót. De e személyzet valóban sehol sem volt, a világítás meg bizonyára ugyan ott ahol ők. Gondoltam az a legjobb, ha felverem a sátrat az említett lakóautó közelében aminek utánfutóján nem mellesleg az én motorom testvére várta a szabadulást. Sátorverés, fürdés, alvás.

Reggel koránkelés, pakolás, a villanyszerelők közbenjárására előkeveredett a tulaj egy 60 feletti bácsi aki először nem értette mit akarok, majd belenyugvóan mondta, hogy akkor 10 euró ha már "ennyire fizetni akarok" . Én jól jártam, ő is. kicsit beszélgettünk még, aztán GO! Az aznapi etap így Campomarino környékéről indult, Foggia-nál lefordultam jobbra ahonnan jó darabig csak a Napoli táblát kellett követnem, olyan utakon, (ami a térkép és az útjelzők szerint is 90-es főút volt) hogy nálunk egy átlagosan elnéptelenedett zsákfalut komolyabb úton lehet megközelíteni. Forgalom is alig volt a valószerűtlen településeken átvezető út során. Ez az szakasz Grottaminardánál ért véget, mivel a kis utak nagyon kacskaringósak voltak már a térképen is és eddig is sok időt vesztettem a szerpentinen úgy véltem belefér, hogy felmenjek az A 16-os autópályára ami Nápolyba visz, de nem akartam odáig menni mert én lefelé tartok Dél felé, azt hiszem. Térképről egyszerűnek tűnt, Nola-nál le és kis úton Pompei, menni fog. Nola-nál le is jöttem ez eddig rendben ment, de a kis út helyett nagy káosz várt. Sok kis út minde felé, táblák nélkül leginkább. Bolyongtam össze-vissza, és nagyon lassan haladtam előre, legfőképpen mert a helyi szervek a szerintem világszinten működő nagyobb városnevekkel történő iránymutatás helyett egy kereszteződésben csak a két szomszéd település nevét táblázták ki. Ami helyieknek biztosan sokat, ellenben nekem semmit sem mondott, de még a térképen sem szerepeltek még csak hasonló nevek sem. Akkor már kicsit feszült voltam, mert mindennek egy szeméttel és rossz arcú emberekkel színig telített környék biztosított színteret, ahol nagyon nem szerettem volna akaratomon kívül megállni és elidőzni. Kérdezősködtem majd a helyes irányba haladva láttam, hogy volt tábla Pompei felirattal de csak abból az irányból ahonnan visszafele mentem már. Innentől kezdve minden kereszteződésben körbementem, nem is feleslegesen, mert mindenhol az akár 3 irány ellenére is csak egyetlen tábla volt, néha az is kifordítva. Felkeveredtem egy a térképen nem jelölt gyorsforgalmi útra ahonnan értelem szerűen a Pompei lehajtónál jöttem le de mindezek ellenére a fent ecsetelt procedúra kezdődött elölről. Pompeiből Sorrentoba indultam, fel az emelkedő szerpentinen, ahol szintén mozdulatlan kocsisor fogadott.


Ha azt szeretném elmagyarázni valakinek mit jelent a "nem optimális használat" kifejezés akkor biztosan az jutna először eszembe amit ott csináltam, mivel az időből elég sokat vesztettem eszembe sem jutott beállni a valóban mozdulatlan sor végére, tehát emelkedőnek felfelé a telepakolt Vespával nekiáltam előzni a sort. A környezetet úgy tudnám leírni, hogy szűk kanyargós utak, szembeforgalom, buszok, és engem is előzés közben előzgető másik motorok, de mivel Olaszországban játszódott ez az esemény nem éreztem veszélyesnek és nem is volt gond, de átvillant az agyamon, ha ezt kibírja a PX akkor tényleg nagyon jó motor. Valószínűleg sűrűbben váltottam mint pislogtam és folyamatos gáz-fék instrukciókkal terelgettem a kismotort, ami 5 km hosszan borzasztóan fárasztó tud lenni. Egy baleset volt az oka a dugónak. Utána jöhetett Positano és az Amalfi-öböl tengerrel szegélyezett magasan a hegyoldalban futó kacskaringós út élvezete, ami egészen Salernoig vezetett. Salerno szuper városnak tűnt, tele régi járművekkel, utca közepén beszélgető és ezzel a forgalmat feltartó emberekkel, látszólag szabályok nélkül össze-vissza haladó autókkal és motorokkal. Ez már Dél! De kicsit tovább kell mennem, mert azon a részen nincs kemping.


A városból kiérve érkezett a déjá vu érzés, ismét eltelt egy nap, az égbolt szürkült és sárgállott, hasonló árnyalatban mint a már percek óta pislákoló benzinvisszajelző lámpa. És az út is kísértetiesen hasonlított az előző estihez, csak a tenger mászott át balról a jobb oldalra. Campingek és motelek amíg a szem ellát, de mind zárva. Némelyik leégett, összedőlt, bozóttól benőtt állapotban a többi talán csak még nem nyitott ki. Szemét, lakatlan házak, és lézengő bevándorlók kisebb csoportokba verődve 100 méterenként. Ismét azért fohászkodtam, ha egy mód van rá ne itt álljon meg a technika. 10 km elteltével sem sokat módosult a tájkép, de a benzinproblémát sikerült leküzdeni. a következő 20 km-en legalább 5 camping mellett haladtam el, de nem volt szimpatikus egyik sem, illetve gondoltam megyek még egy kicsit. Agropoli előtt nem sokkal fejeződött be az aznapi etap. Onnan Reggio Calabria még 400 km, ezt megnéztem a térképen és úgy éreztem ennyi információ bőven elég lesz holnapra.


10. napja voltam már úton, ez a reggel is a céltalanság és üresség érzésével telítődve indult amit zenehallgatással próbáltam száműzni a fejemből. Az első 200 km simán ment, jártam már arra én is és a PX is csak akkor nem egyedül, emlékek kezdtek ostromolni amik ugyan annyira voltak pozitív mint negatív töltetűek. A következő 200 km viszont nagyon lassan telt el, amihez hozzásegített az is, hogy a távolságmérés percizitásában biztosan nem az olaszok az elsők. Elhagytam egy táblát, Reggio C. 153 km. aztán 10 km múlva 150 km. hmm gondoltam egy kis pontatlanság belefér. majd Reggio C. 174 km. biztos rossz, később 171 , 168, 162 ... hát nem. Ez nagyon nagy erőt tud adni amikor már fáj mindened az amúgy kényelmes motoron és alig várod, hogy megérkezz. De az elém táruló táj szépsége élménysokként hatott és mint álomszerű köd ölelt körbe. Valójában ez jóval nagyobb kényelmetlenségeket is megért volna...


Az utolsó 60 km-en sűrűn követték egymást a települések rendszerint dugókkal és katasztrofális útminőséggel, ami akkor különösen nagy hátrány tud lenni, ha egy babakocsi kerekeivel és futóművével ellátott robogóval próbál előrehaladni az ember. De végül képzeletbeli dobpergések közepette este 6 óra felé megérkeztem a legdélebbi olasz nagyvárosba. Egy nyelviskola megkeresése és kisebb bolyongás után rájöttem, hogy szuper dolog, hogy itt vagyok, de hol fogok aludni? Kis kérdezősködés után leszűrtem, hogy a város környékén nincsen kemping a Hosteleket meg térkép nélkül macerás lenne megtalálni és amúgy is drágák. A minimál költségvetés tervezetemhez képest legalábbis biztosan. Sok lehetőség nem volt. Két irány van: ahonnan jöttem a Tirrén tenger, ahol visszamenőleg 40 km-re biztosan nem volt kemping, és amúgy sem megyek visszafelé. A másik az Ion tenger felé. Kizárásos alapon maradt az utóbbi. Valószínű hogy a Reggioi városvezetésnek annyira megtetszett a Nápoly környéki táblázási szisztéma, hogy belépett a frendsize rendszerbe. A városközpontból a közvetlen a város mellett haladó gyorsforgalmi útra (kb 5 km) közel 1 óra alatt jutottam el számtalan helyi lakos iránymutatásának köszönhetően gyakorlatilag kereszteződésről-kereszteződésre előre haladva, mert a táblán ez esetben még az út számozása is más volt. De végül sikerült és kb 20 km megtétele után Lazzaroban vertem sátrat, a változatosság kedvéért sötétben. Küldetés? teljesítve! (:


2011. augusztus 24., szerda

PX tartós teszt

Néhány hónap kihagyás után azt hiszem eljött az ideje és részemről a lehetősége is, hogy írjak egy újabb bejegyzést a még igen csak zigóta stádiumban lévő kis blogomba. Ezúttal a saját első számú sokat megélt PX200-asomat gondoltam főszereplőnek. Az előzményekről annyit, hogy a blokk egy véres kálvária után 2009 tavaszára készült el vagy született újjá és ezúttal az ÚJ szó csaknem teljes mértékben fedi a valóságot.
Most 2011 nyara közeleg a végéhez és a motor az elmúlt 3 szezon alatt lassan lefutotta a 30.000 km-t, szóval kezdem elhinni, hogy az előtte oly sok szenvedést okozott főtengelyszimering típus, illetve konstrukciós betegséget talán TALÁN sikerült leküzdeni. Egy motor felújítás igen költséges tud lenni, de ha egyszerre minden megvan csinálva, cserélve rajta és ezt helyes összerakási művelettel párosítjuk akkor olyan előnye tud lenni a dolognak, hogy nem igen kell hozzányúlni egy jó darabig semmihez. Ezt mindenki döntse el maga, hogy jó vagy rossz dolog(:  de az biztos, hogy utólag az olcsóbbik megoldás is. Nem akarok TVshoppos sztorikkal alátámasztani semmit, de ha jól emlékszem ezalatt a utóbbi 30.000 km alatt ténylegesen mindössze 800 FT-ot költöttem a motorra, ennyibe került egy Champion gyertya hozzá amit gondoltam kicserélek mielőtt elindulok a bizonytalan végcélú túrámra (gumi, benzin, olaj nyilván nem tartozik a motor karban tartási és meghibásodási költségeihez).
Ami a tartós tesztet illeti a folyamatos városi gyilkoláson kívül megjárta a Großglocknert, Krk szigetét. Szlovéniát, és Olaszországot, utóbbit idén harmadszor. Igénybevétel szempontjából volt benne órákon át városban tötymörgés, gyorsítás-lassítás és 200 km folyamatos autópálya is valamint 610 km vegyes napi etap.


 

2011. február 23., szerda

Ciao moped!

A Piaggio 1967-ben mutatta be egyszerű és elnyűhetetlen mopedjét Ciao néven, és ezzel kívánt hozzájárulni a 60-as években megnőtt olcsó mopedek  utáni kereslet generálta kínálathoz. Sikerét valószínűleg a valóban hihetetlen egyszerűsége, ebből adódó megbízhatósága és megfizethető ára javára írhatjuk. Később a sikeren felbuzdulva a Vespáknál megszokott módon itt is ugyan azzal a blokkal és kisebb nagyobb változtatásokkal megjelentek a testvérek is  Boxer, Bravo illetve Sí néven és ezeken belül is különféle szériákkal bővült a családfa, színesítve a gyártörténetet (:

A képen egy Német exportról hazánkba szivárgott példány látható '72-es évjárat, az ős Ciao-hoz képest annyit módosítottak rajta, hogy előre is kapott dobféket és minimális rugózást.

2011. február 8., kedd

é pronta


Futómű és fény az alagút végén...

Az első futómű úgy optikailag mint műszakilag felújítva várja a beszerelést, mind a 4 csapágy újra lett cserélve.


A motor kapott új SITO (gyári beszállító) kipufogót, gyári új bovdeneket, illetve minden apró az évek során elöregedő műanyag illetve gumi alkatrész ki lett cserélve rajta szigorúan korhű típus tiszta alkatrészekre. így azt gondolom, hogy az apróbb karcokat -a gyári fényezésű oldaldekliken-  leszámítva. úgy néz ki mint '92-ben újkorában (:

2011. január 27., csütörtök

Védelem

Elkészült az alvázvédelem, úgy gondoltam, ha már 19 évet túlélt a kasztni rozsda nélkül (nem is értem hogyan? valószínűleg esőben nem igazán használhatták) akkor kap egy vékony kaucsuk alapú alvázvédőréteget, ami ellentétben a régi megszokott bitumenestől jobban ellenáll a kétüteműekből óhatatlanul kikerülő olajnak, és a tapadása is jobb, így talán a felverődő porral és kövekkel szemben is hatásosabb védelmet tud nyújtani.
...Ezenkívül megújulva kerül vissza minden egyéb alkatrész a motorra.

2011. január 19., szerda

várakozás

Az elmúlt hét meglehetősen csendesen telt, az apró előkészületektől eltekintve leginkább várakozással. A hiányzó típus tiszta elemek pótlásra kerültek és fényezőnél vannak, illetve amiből lehet még kapni gyárit azt meg kapja (pajzs szegély, bovdenek stb.) ezen alkatrészek beszerzéséhez pedig elengedhetetlen a türelem. De ha másért nem is, a lelki megnyugvásom szempontjából mindenképpen megéri (:

Új kép hiányában pedig néhány a blokkról>



2011. január 12., szerda

Kezdésnek...

Üdv mindenkinek!

Fél év hezitálás után úgy érzem elérkezett a pillanat hogy kitaláljam mit is kell vagy kellene írnom ide "első bejegyzés" címén...  Nem tudom. De ez egy bolg... azt írok ide amit csak akarok max senkit sem érdekel (:

Bár az érdeklődési köröm úgy gondolom meglehetősen szerteágazó, a név mégis csak elárulja, hogy ezt az oldalt talán az egyik legnagyobb szeletnek a Vespának tükrében kívánom írogatni, amennyiben ezt tudom majd rendszeresíteni, és sikerül egyik bejegyzésnek belátható időn belül követnie a másikat.

De bele is vágnék a legaktuálisabb és jelenleg is futó projektem képekkel tarkított kis prezentációjába:

Adott egy  Vespa PX 200 GS,  első ránézésre kisebb optikai átalakításoktól megszégyenült tekintettel, és egy láda alkatrésszel és tartozékkal maga mellett vár vagy várt a sorsára. Ami úgy tűnik nálam fog újabb, vélhetően vidámabb fordulatot venni. Legalábbis azt hiszem mindketten ebben bízunk.


Sajnos a fent említett állapotról nincsen fotó, mert sokkal fontosabbnak éreztem gyorsan átnézni milyen állapotban van a motor, mint fotózgatni mennyire "szép". A motorja elég nagy beavatkozást igényelt aminek következtében többek között kapott új váltókeresztet főtengelyt valamit egy rakás bontott gyári alakatrészt ( amik az én tapasztalatom és véleményem szerint messzemenően túlmutatnak az új alkatrészek minőségén és pontosságán).  De hamár... akkor csak megcsinálnám úgy, hogy az elmúlt 19év alatt elszenvedett kisebb leütésektől és karcoktól eltekintve a lehető legjobban hasonlítson ahhoz ahogyan anno a gyárból kigurult. Engem ugyanis roppant módon zavar, ha egy motor nem gyári. És a karcok nem zavarnak? azok nem! pláne, ha azon a fényezésen minimális mértékben vannak jelen amit Olaszországban a gyárban fújtak ez esetben '92-ben. Ugyanis ezektől eltekintve a kasztni szétszedése és letakarítása után megdöbbentő látványt nyújtott, hogy mennyire épp és rozsdamentes a váz alulról IS ( pedig elsőnek a szem elől rejtve maradó kerékjáratnál kezdenek el -a felverődő kövek és sár következtében- rozsdásodni,rohadni,majd lyukadni ezek a robogók. Aki látott már egy átlagos Vespát alulról az bizonyára érti miről beszélek és a fenti képben is meglátja a lényeget).